Ha valaki döntésképtelen, és nem készítettek előzetes rendelkezést, abban az esetben valaki másnak vagy másoknak kell a döntéseket vállalnia vagy vállalniuk. Az ilyenkor helyettesítő személyt egészségügyi döntéshozónak az adott állam törvényei jelölik ki, vagy informálisan meghatározott személy is lehet az illető, például könnyen elérhető közeli családtag vagy barát.
A kórházak és orvosok többsége a beteg ellátásával kapcsolatban elfogadja olyan házastárs, testvér, felnőtt gyermek vagy akár távoli vagy kívülálló rokon beleegyezését, akit válságos helyzetben el lehet érni; ugyanakkor a legtöbb államban ezeknek a személyeknek nincs joguk bírósági felhatalmazás nélkül a beteg nevében bármibe beleegyezniük. A legtöbb kórház a szóba jöhető személyeket a rokonokra korlátozza, és a közeli barátokat kizárja ebből a körből. Ugyanakkor gyakorlati és etikai jelentősége van annak, hogy inkább a közeli, mint a távoli rokon vagy barát megítélésében bízzanak. Nagy valószínűséggel bíróság által kijelölt gondozót kapnak azok a betegek, akiknek sem családjuk, sem közeli barátjuk nincs, és magukra hagyva fekszenek a kórházakban.
Ha kijelölték a helyettesítő személyt, az egészségügyi ellátására vonatkozó tartós meghatalmazásban megnevezett meghatalmazotthoz hasonlóan az illetőnek a következő, fontossági sorrendben felsorolt szempontok szerint kell döntenie:
- A beteg még döntésképes állapotában adott szóbeli, vagy élő végrendeletben lefektetett utasításainak megfelelően.
- A beteg szokásainak és ismert megfontolásainak figyelembevételével arra következtetve, hogy adott helyzetben ő mit tenne.
- Amiről a helyettesítő személy és az egészségügyi személyzet úgy vélik, hogy az leginkább a beteg érdekének megfelelő (ez akkor alkalmazható, ha a beteg kívánságait és értékítéletét nem ismerik).
