Az endoszkópos vizsgálat a belső struktúrák vizsgálata hajlékony cső (endoszkóp) segítségével. A szájon keresztül bejuttatott endoszkóppal vizsgálható a nyelőcső (özofagoszkópia), a gyomor (gasztroszkópia) és a vékonybél nagy része (felső gasztrointesztinális endoszkópia); a végbélnyíláson keresztül bejuttatva pedig a végbél (anoszkópia), a vastagbél alsó része, a végbél és a végbélnyílás (szigmoidoszkópia), végül a teljes vastagbél, a végbél és a végbélnyílás (kolonoszkópia). Az anoszkópián és a szigmoidoszkópián kívül a többi vizsgálathoz a beteg intravénás gyógyszert kap, hogy megelőzzék a vizsgálat kellemetlenségét.

Az endoszkópok átmérője 0,5-1,5 cm, hossza 30-150 cm. Az endoszkóp kiválasztása az emésztőrendszer vizsgálandó szakaszától függ. Az endoszkóp hajlékony, és fényforrást, valamint egy kis kamerát tartalmaz, amivel az orvos jó rátekintést kaphat az emésztőrendszer nyálkahártyájára. Irritált felületeket, fekélyeket, gyulladást és kóros szövetnövekedést tekinthet meg vele.

Sok endoszkópot apró ollóval látnak el, ennek segítségével szövetminta vehető. A mintákat aztán ki lehet értékelni gyulladás, fertőzés vagy rák jelei után kutatva. Mivel a bél falának nyálkahártya-borításában és belső rétegeiben nem találhatók fájdalomérző idegek (kivéve a végbélnyílás alsó részét), az eljárás fájdalommentes.

Az endoszkóp a kezelésben is használható. Az orvos különböző eszközöket juttathat be az endoszkóp kis csatornáján keresztül. Az endoszkóp végére tett elektromos szondával rendellenes szövet semmisíthető meg, kis növedékek távolíthatók el, vagy ér zárható el. A végére tett tű segítségével gyógyszer fecskendezhető a nyelőcső kitágult vénáiba, így állítva le annak vérzését.

Mielőtt a szájon keresztül bejuttatnák az endoszkópot, a betegnek órákon át nem szabad ennie. A gyomorban levő táplálék eltakarhat bizonyos dolgokat az orvos szeme elől, illetve azt a beteg kihányhatja az eljárás során. Az endoszkóp végbélbe és vastagbélbe vezetése előtt a beteg általában hashajtót vesz be, néha pedig beöntést is kap a széklet eltávolítása érdekében. Ezen kívül az evést is kerülni kell már órákkal az eljárás kezdete előtt, mivel az evés hányást okozhat, valamint csökkenti a hashajtók és a beöntés hatékonyságát.

Az endoszkópos vizsgálat ritkán okoz szövődményeket. Ugyan az endoszkóp megsértheti vagy akár perforálhatja is az emésztőrendszert, általában csak irritációt és csekély vérzést okoz az emésztőrendszer nyálkahártya-borításán.

A laparoszkópia a hasüreg endoszkópos vizsgálata. A laparoszkópiát többnyire általános altatásban végzik. A megfelelő bőrterület fertőtlenítése után kis bemetszést ejtenek, általában a köldökön. Ezután az endoszkópot bevezetik a hasüregbe. Az orvos daganat vagy más rendellenességek után kutathat, a hasüregben található szinte minden szervet megvizsgálhat, szövetmintákat vehet és akár helyreállító műtétet is végezhet vele. Szövődményként vérzés, fertőzés és az emésztőcsatorna átszakadása léphet fel.

Az emésztési panaszok kiértékelésében gyakran alkalmaznak röntgenfelvételeket. A has hagyományos röntgenvizsgálata nem igényel különleges előkészületeket. Ezeket a felvételeket általában az emésztőrendszer elzáródásainak vagy bénulásának, illetve a hasüreg kóros légtartalmának kimutatására használják. A hagyományos röntgenfelvételekkel a máj, a vesék és a lép megnagyobbodása is felfedezhető.

A báriumos vizsgálat általában több információval szolgál. A röntgenfelvételek elkészítése előtt a beteg báriumot vesz be ízesített ital vagy bárium-bevonatú táplálék formájában. A bárium a röntgenfelvételen fehérnek látszik, kirajzolja az emésztőrendszert, a nyelőcső, a gyomor és a vékonybél körvonalát. A bárium felgyülemlik a kóros területeken, kimutatja a fekélyeket, a daganatokat, az elzáródásokat, az eróziókat és a megnagyobbodott, kitágult nyelőcső-ereket.

A röntgenfelvételeket bizonyos időközönként készítik, hogy kövessék a bárium mozgását. A folyamatos átvilágítással megfigyelhető a bárium emésztőrendszeri mozgása: látható, hogyan működik a nyelőcső és a gyomor, megállapítható, hogy azok összehúzódásai szabályosak-e, végül a táplálék elakad-e az emésztőrendszerben. Az eljárást filmre is lehet venni a későbbi ellenőrzés céljából.

A bárium beöntésként is adható, ilyenkor a vastagbelek alsó szakaszait rajzolja ki. Ezek a röntgenfelvételek a polipokat, a daganatokat vagy az egyéb anatómiai rendellenességeket mutathatják ki. Az eljárás görcsös fájdalmat, enyhe vagy közepes diszkomfortot okozhat.

A szájon vagy beöntésben adott bárium idővel kiürül a széklettel, emiatt az krétafehér lesz. Mivel a bárium jelentős székrekedést okozhat, az orvos a vizsgálat elvégzése után igyekszik biztosítani, hogy az gyorsan távozzon. Enyhe hashajtóval a bárium kiürülése felgyorsítható.

Az ultrahangvizsgálat során hanghullámok segítségével hoznak létre képet a belső szervekről. A vizsgálatot végző személy (orvos vagy asszisztens) általában egy kis ultrahangfejet nyom a páciens hasfalához. A fejet mozgatva a hanghullámok a has különböző területeire irányíthatók. A képek egy képernyőn jelennek meg, és videofilm készül róluk. Az ultrahangos vizsgálat megmutatja sok szerv, például a máj és a hasnyálmirigy formáját és méretét, továbbá a bennük található rendellenes területeket is. A vizsgálat a folyadék jelenlétét is kimutatja. A hasfalhoz nyomott fejjel végzett ultrahangos vizsgálat az emésztőrendszer falának vizsgálatára nem jó módszer, ezért a gyomor, a vékony- és a vastagbél tumorainak és vérzéseinek hátterében álló okok felderítésére ritkábban használatos. Az endoszkópos ultrahangvizsgálat, egy új eljárás, tisztábban mutatja az emésztőrendszer falát, mivel annak fejét az endoszkóp végére erősítik.

Az ultrahangos vizsgálat fájdalommentes, és szövődményei sincsenek. Az endoszkópos ultrahangvizsgálat viszont az endoszkópos vizsgálathoz hasonló kockázatokkal jár.

A komputertomográfia (CT) és a mágneses rezonancia vizsgálat (MRI) segítségével az orvos több síkban (keresztmetszetben) vizsgálhatja meg a hasüreget.

A CT és az MRI vizsgálat előtt a betegnek általában nem szabad ennie. Intravénásan sugárelnyelő, a röntgenképen jól látszó anyagot adnak a CT-vizsgálat, paramágneses anyagot az MRI-vizsgálat előtt. A beteg egy asztalon vagy egy csőben fekszik, a berendezés lassan halad át a vizsgálni kívánt területek felett.

A CT-vizsgálatban a berendezés röntgensugarakat bocsát ki. Az MRI-vizsgálatban a berendezés a test szöveteinek a mágneses mezőre adott válasza alapján készít képeket a szervekről. Mindkét vizsgálat során a betegnek mozdulatlanul kell feküdnie, bizonyos esetekben egy csőben. Akik félnek a bezártságtól (klausztrofóbia), azoknak problémájuk lehet ezzel, jóllehet a nyitott berendezések is egyre elterjedtebbek. Egyes emberek érzékenyek a használt festékanyagra, ami kiütést, légzési nehézséget és néhány esetben veszélyes vérnyomáscsökkenést okozhat.

A CT- és az MRI-vizsgálat kiválóan alkalmas a hasi szervek méretének és elhelyezkedésének megállapítására. A vizsgálat során gyakran derül ki rossz- és jóindulatú tumor is. A vérerek nagyságának és áramlási irányának változása is kimutatható. A gyulladás, például a féregnyúlvány- (appendicitisz) vagy a divertikulumok gyulladása (divertikulitisz) általában nyilvánvaló. A vizsgálatokat néha radiológiai vagy műtéti eljárások irányításához használják.

A csapolás (paracentézis) során tűt vezetnek a hasüregbe, és folyadékot bocsátanak le belőle. Normális esetben az emésztőcsatornán kívüli hasüreg csak kis mennyiségű folyadékot tartalmaz. Bizonyos esetekben, például májbetegségben, szívelégtelenségben, a gyomor vagy a belek megrepedésekor, rákban, vagy léprepedéskor azonban a folyadék felgyűlhet. Az orvos csapolást végezhet (pl. folyadékmintát vesz további elemzésre) a kórisme vagy a kezelés érdekében (pl. a többlet folyadékot eltávolítja).

A paracentézis előtt fizikális, néha ultrahangos vizsgálatot is végeznek, meggyőződve arról, hogy a hasüreg valóban többlet folyadékot tartalmaz. Ezután a bőr egy területét, általában a köldök alatti részt, fertőtlenítik és érzéstelenítik. Az orvos ekkor a fecskendőhöz erősített tűt szúr át a bőrön és a hasi izomzaton, a folyadékgyülem helyére. A folyadékból laboratóriumi vizsgálat céljára keveset, a feszülés csökkentésére akár több liternyit is el lehet távolítani. Szövődményként az emésztőrendszer átlyukadása és vérzés léphet fel.

Az emésztőrendszer vérzését okozhatja valamilyen jelentéktelen elváltozás, például kis irritáció, de akár olyan súlyos is, mint a rák. Ha a vérzés heves, a beteg vért hányhat (hematemezis), élénkvörös vér jelenhet meg a székletében (hematochezia) vagy széklete feketévé és szurokszerűvé válik (meléna). A nem látható, és a széklet kinézetét sem befolyásoló mennyiségű vér vegyi úton mutatható ki, ez fekély, rák és egyéb rendellenességek korai bizonyítékául szolgálhat.

A rektális vizsgálat során az orvos kesztyűbe bújtatott ujjal mintát vesz a székletből. A mintát ezután egy bizonyos vegyülettel (guaiac-kal) átitatott szűrőpapírra helyezi. Egy másik vegyület hozzáadása után a minta elszíneződik, amennyiben vért tartalmaz. Másik megoldásként a beteg hazavisz egy olyan készletet, mely átitatott szűrőpapírokat tartalmaz. Három különböző székelésből mintákat helyez a papírokra, amiket aztán speciális tartályokban postán küld vissza az orvosnak elemzésre. Ha vért találnak, további vizsgálatok szükségesek a vérzésforrás megállapítására.

Az emésztőrendszer szondázása során egy kis, hajlékony műanyagcsövet (szondát) vezetnek le az orron vagy a szájon keresztül a gyomorba, illetve a vékonybélbe. Az eljárás diagnosztikus, illetve kezelési célokat is szolgálhat. A szondázás egyesekben émelygést vagy hányingert okozhat. A szonda mérete a céltól függően változó.

A nazogasztrikus szondázás (amikor a csövet az orron keresztül vezetik le a gyomorba) a gyomornedvekből történő mintavételre is alkalmazható. A szondát a száj helyett az orron vezetik le, főként azért, mert így a nyelőcsőbe könnyebben bevezethető. Ezen kívül az orron levezetett szonda kevésbé izgató, ritkábban okoz köhögést. A nazogasztrikus szonda levezetésével megállapítható, hogy a gyomor tartalmaz-e vért, illetve megvizsgálható a gyomnedv savasság, enzimtartalom és egyéb jellemzők tekintetében. Mérgezésben szenvedő betegben a gyomornedvek vizsgálatával azonosítható a méreg. Egyes esetekben a csövet bennhagyják, így újabb és újabb mintákat lehet venni több órán keresztül.

A nazogasztrikus szondázás egyes állapotok kezelésében is használatos. Például a mérgek kiszívhatók vagy aktív szénnel semlegesíthetők, illetve a nyelésképtelen betegnek folyékony táplálék adható.

Egyes esetekben a nazogasztrikus szondázást a gyomortartalom folyamatos eltávolítására használják. A cső végét egy szívóberendezéshez csatlakoztatják, ami eltávolítja a gyomorban található gázokat és folyadékokat. Ez segít enyhíteni a nyomást, amikor az emésztőrendszer elzáródott vagy nem működik rendesen. Az ilyen csövet általában hasi műtét után alkalmazzák, amíg az emésztőrendszer rendes működése vissza nem áll.

A nazoenterikus szondázás során az orron és a gyomron keresztül hosszabb szondát vezetnek le a vékonybélbe. Ezzel az eljárással minta vehető a béltartalomból, folyamatosan eltávolítható annak tartalma, illetve szükség esetén táplálék adható.

A manometria nevű vizsgálat során nyomásmérőkkel felszerelt csövet helyeznek a nyelőcsőbe. Ezzel az eszközzel az orvos meg tudja állapítani, hogy a nyelőcső összehúzódásai képesek-e megfelelően továbbítani a táplálékot. Néha ehhez hasonló eszközzel méri a vastagbélben fennálló nyomást is, és ezzel állapítja meg, hogy a bélösszehúzódások megfelelőek-e ahhoz, hogy továbbítsák a székletet, és végül székelést váltsanak ki.

A nyelőcső-manometria során a nyelőcső pH-értéke (a nyelőcső savasságának mértéke) mérhető meg. A vizsgálattal megállapítható, hogy a betegben viszszafolyik-e a gyomorsav a nyelőcsőbe (gasztroözofágeális reflux). Több mérés is végezhető.