A halál közeledte a természettel, az élet értelmével, a szenvedés és a halál okaival kapcsolatos kérdéseket vet fel. Ezekre az alapvető kérdésekre nem lehet egyszerű válaszokat találni. A súlyos betegek és családtagjaik ezek megválaszolásához saját ismereteiket, vallásukat, tanácsadókat, és a tudományt hívhatják segítségül; beszélgethetnek, vallási vagy családi szertartásokon vehetnek részt, vagy valamilyen fontos tevékenységbe foghatnak. A reménytelenség legjobb ellenszere az, ha valaki mások nagyrabecsülését érezheti. Nem szabad hagyni, hogy a megállapított betegségek és a kezelések áradata elsöpörje a leglényegesebb kérdéseket, és az emberi kapcsolatok fontosságát.

A halál közelségének gyakran sajátos jelei vannak. A beteg tudati állapota esetleg romlik. A végtagok lehűlhetnek, esetleg elkékülnek, vagy foltok keletkezhetnek rajtuk. A lélegzetvétel szabálytalanná válhat.

A torokban felgyülemlett folyadék és a torok izmainak ernyedtsége a légzést zajossá teheti, ezt szokták "halálhörgés"-nek nevezni. Az így keletkezett zaj csökkentése a beteg testhelyzetének megváltoztatásával, vagy gyógyszerek alkalmazásával történhet. Az ilyen jellegű beavatkozások a család és az ápoló személy közérzetének javítását szolgálják, mivel a zajos légzés akkor lép csak fel, mikor a haldokló ennek nincs tudatában. Az ilyen légzés órákon át tarthat.

A halál bekövetkeztekor izomösszehúzódások történhetnek, és a mellkas megemelkedhet, mintha lélegezne a halott. A szív a légzés leállása után még néhány percig dobbanhat, és rövid görcsroham is előfordulhat. Amennyiben a haldokló beteg nem szenvedett olyan fertőző betegségben, mely veszélyeztetné a családtagokat, meg lehet őket nyugtatni afelől, hogy a halott megérintése, megcsókolása, vagy a holttest átkarolása, akár csak rövidebb időre is, teljességgel elfogadható a halált követően. Általában megnyugvást jelent az elhunythoz közelállók számára, ha láthatják a holttestet, mivel így valószínűbb, hogy nem alakulnak ki olyan képzeteik, hogy az illető valójában nem is halt meg.